Egy adag giccs

Néhány, különösen nagy gonddal megkomponált giccs parádé:

 A továbbra is megunhatatlan élményt jelentő naplemente biciklikkel,

 nagyra nőtt fűvel,

 vagy egy irigylésre méltóan jó helyen úszkáló vitorlással.

A stockholmi "reunion" 3 napjának néhány jobban sikerült teljesítménye. Nem véletlen, hogy sem az útitársak, sem én nem fértünk fel egyikre sem. Mindenkinek jobb így.

 Nekem erről mindig az jut eszembe, hogy: "Orrvitorlát feszíts, Mr. Baines!!"

Stockholm, Skanzen

"Up to the hell!" (Stockholm metró)

Ez már újra Gotland, a kép pedig CSAK a "cukiság" faktor miatt került ide

A végére pedig a freestyle kategória: hazafelé bringázva, egy sörrel és a vázra  láthatósági szalaggal ráapplikált két igazán hegyes szerszámmal. :)

A farm ahol élnek

Gotlandi utazásaim eddig meglehetősen egyhangúak voltak, abban az értelemben, miszerint vagy Visbyt vagy a sziget valamelyik partját célozták meg. Egyhangúság ide vagy oda, igazából egyikkel sem tudok betelni: Visby középkori hangulata állandóan a Gyűrűk ura sorait és képeit pörgeti a fejemben, a tenger látványa, pedig még mindig hosszú percekre le tud bénítani. Gotland azonban éppen elég nagy ahhoz, hogy a belső vidéke valami mást is tartogasson az ember számára, viszont éppen elég kicsi, hogy kényelmesen lehessen egynapos bringa túrákat tenni, a középpontot célozva.

Hirtelen felindulásból osztriga

 Van egy sziget Gotland északi csücskénél, Farö a neve. Ha a név hallatán a filmesztétáknak készülő mozi molyok légzése elakadt egy pillanatra, akkor annak, azaz oka, hogy ők tudják, amit én ideérkezésemig nem: ez az a sziget ahol a nagy svéd filmrendező Ingmar Bergman életének jelentős részét töltötte, filmjeinek szintén jelentős részét forgatta, sőt, a mester végső nyughelye is itt található. A helyet körbelengi a kultusza, olyannyira, hogy évente „Bergman hetet” tartanak, amiről akkor szereztem tudomást, amikor az ez évi műsorfüzet a kezembe akadt pár héttel ezelőtt. Átlapozva, szemeim előtt az embrió állapotú művészetek völgyéhez hasonló rendezvény képe villant be: a már bántóan tökéletes környezet, pajta színház és mozi, no meg persze a megborultan andalgó tej szőke svéd művészlelkek.

4-4-2 vagy 4-2-3-1??

A tény, hogy néha talán túlzásokba menően az átlagosnál nem jobban érdeklődöm a foci iránt, még nem lenne elég, ahhoz, hogy írjak róla. Viszont a napokban zajlik az Európa bajnokság Lengyelországban és Ukrajnában, amely jelentősen változtatta meg a napi rutint itt, ezért úgy gondolom, hogy helye van egy focis posztnak. Szóval ez most a szokásosnál is személyesebbre, bizonyos szemszögből pedig unalmasabbra fog sikerülni.

Neoklasszikus közgazdaságtan és a kávés süti

Gotland természetvédelemre fogékony lakosságát egy meglehetősen jelentős ügy terelte össze az elmúlt napokban. A sziget északi részén új mészkőbányát szeretne nyitni egy vállalat, egy olyan területen, aminek már régen nemzeti parknak kellene lennie. A mészkő az észak-svédországi acélipar egyik nyersanyaga lenne. Az egész kezdeményezés több évtizede formálódik, így sikerült a kérdéses földterületeket egyenként felvásárolni a mezőgazdaságot feladó/elhagyó gazdálkodóktól vagy a különböző bírósági köröket végigjárni a menetrendszerűen érkező fellebbezések miatt. Az ügy azonban a végéhez közeledik, hiszen – ha jól értettem a tényállást – a napokban zajló közmeghallgatás sorozat végén a gotlandi régió képviselői döntést fognak hozni.

Az időjárás

Egy hete működik a konyhában egy papír, az egyik szekrényre ragasztva, „Shop Me!”, felirattal. Ide lehet, - a már említett szigorú food policy-t nem sértő - kívánságokat felírni és aztán reménykedni, hogy nem felejtődik el a boltba vezető úton. Ha lehetne én, csak egyszerűen annyit írnék oda, hogy TAVASZ, reggelire, ebédre, vacsorára. Ez lesz a végső megoldás, addig pedig marad a sóvárgás, hogy a higanyszál végre tartósan lenyomja a 20 fokot.

Április elején érkeztem Gotlandra, tudtam, hogy nem a delfinekkel úszás lesz a program az első hétvégére (tudom, tudom, itt nincsenek delfinek). A hosszúra nyúlt tavaszodás azonban kezd fárasztóvá válni. Erről lesz most szó, de egy kicsit rendhagyó körítéssel.

Mindig is nagyon érdekelt az ún. nemzeti időjárás attitűd és az én személyes tűrőképességem közti különbségek megjelenése. A svéd emberekkel való első találkozásaim után (már amelyikkel lehetett beszélgetni) azt gondoltam, hogy nekik is tele van már, ami tele szokott a hideggel, a széllel, a hóval az esővel (a széllel duplán). Ugyanis nagyon meggyőzően mondtak ilyesmiket, hogy: „Hamarosan jön a jó idő”, „Nemsokára megváltozik az időjárás!”, „Nem kell már sokat aludni!”, stb. Aztán egy idő után rájöttem, hogy igazából csak mentegetőznek. Tudják, hogy a kontinentális éghajlathoz szokott embernek nem normális, hogy még májusban is fát kell hasogatni a kályha tüzéhez, ha nem akar 16 fokban elaludni. Ezért megpróbálták elhitetni velünk, hogy ők is unják már, ők is várnak a melegre. De amikor látom a rövidnadrágban és kigombolt ingben korzózó svéd ifjúságot, vagy a hiperkedves nyelvtanárnőnket mezítláb másfélórát ülni az ebédlőben, ahol olyan hideg még mindig a padló, hogy én a „Hol születtél?” körkérdés végére már simán felfáztam, akkor rájövök, hogy nekik teljesen mindegy milyen idő van. Ha már csak egy kicsit is kisüt a nap és két esőzés között eltelik 72 óra, akkor nekik tavasz van és ezt öltözködésükben is a környezetük értésére adják.

Ehhez képest én még mindig minimum két pulcsiban érzem a legobban magam azon 60 lépés megtétele között, ami a mi házunk és a reggelitebédetvacsorát jelentő main house között van. Továbbá, a nagyon veterán converse cipőmet csak azért használom erre a távra (és általában a helyi közlekedésre), mert ezt a legkönnyebb felvenni és ezt sajnálom a legkevésbé, ha beletoccsanok egy nagyobb adag libafosba (sajnálom, ezt nem lehet másképp hívni). Mert az egyébként fizikailag lehetetlen vékonyságú talpa miatt, ha elidőzök valahol, akkor hamar fázni kezd a lábam. A biciklizés pedig még mindig csak sállal és sapkával történik, kesztyűt pedig csak azért nem húzok, mert félek, hogy megdobálnának. Ezért úgy saccolom, hogy a svéd nemzeti időjárás attitűd és az én tűrőképességem között kb. 2 hónapnyi különbség van.

A múlt héten egyébként a svéd hagyományok szerint is véget ért a tél. Április 30-án ugyanis itt az a szokás, hogy hatalmas tüzeket rakva, elüldözik a tél szellemeit. Ismerős gondolat, hiszen a telet búcsúztató és tavaszt köszöntő procedúra minden kultúrkörben megtalálható. De míg otthon például májusfát állítanak, itt tüzeznek egy nagyot (igazság szerint itt is lesz valamilyen faállítás, de majd csak Szentivánéj tiszteletére, tehát majdnem két hónappal (hoppá) később.

A télűző tűz, amit mi meglátogattunk a tengerparton volt, nagyon szép helyen, gyönyörű kilátással, de ezt igazából az egész partszakaszra el lehetne mondani. Gondolom merő véletlen, hogy a máglya, ami mellesleg egy egész ökörcsorda megsütésére elegendő lett volna, épp egy étterem mellett lett összerakva. A szülők így egy tea vagy kávé mellől tudták követni, ahogy gyermekik minden kezükbe akadót igyekeznek beledobálni a ritkán látott nagyságú tűzbe.

Persze van self-made verziója is a tavaszköszöntésnek, ahogy azt minden második kertben láttam, illetve az egész környéken éreztem. Hiszen a saját kertben megrendezett tüzezést remekül egybe lehet kötni a BBQ felszerelés ez évi első használatával. Ezért aztán nem túlzás azt mondani, hogy a tradíciók tisztelete szépen összesült néhány kiló hússal azon az egyébként *** hideg estén (és nem, nem az irigység beszél belőlem). :)

Azért vannak apró jelei a közelgő tavasznak / nyárnak

Láthatóan a fák lombozata még elég kopár

 De hamarosan ez is változni fog

A tűz, a szikla és a kislány

Régen volt már klisé...

Kitchen group

Hogy őszinte legyek, ennek a posztnak az ötlete már akkor megszületett , amikor megtudtam, hogyan van megszervezve az főzés Suderbyn. A közösségi kohézió fenntartása érdekében az étkezések együtt zajlanak. Reggeli, ebéd, vacsora egy nagy ovális asztal körül, nem ritkán 10-13 fővel. Mindezért naponta 2 ember felelős, ők az ún. kitchen group. A dolog önkéntes, a párok pedig állandóan cserélődnek.
Biztos voltam benne, hogy megírom első konyhás élményemet, ez következik most.

Nem titok, hogy eddigi konyhai előéletem csupán az éhenhalás elkerülésére elegendő képesség megszerzésére volt elegendő, ezért kissé aggódni kezdtem, amikor végiggondoltam a felelősséget, ami főzéssel jár. Félelmemet csak fokozta, hogy a felhasználható alapanyagok felével még életemben nem találkoztam, nevük, nem hogy angolul, de még magyarul sem mondana sokat.
Két hét kivárás és a többiek főző tudományának alapos letesztelése (csak, hogy tudjam, milyen magas lécet kell megugrani) után végül is felírtam magamat konyhásnak, páromnak pedig Lindát, a német lányt kértem fel, nem titkoltan azért, mert lenyűgözően magabiztosan mozgott kuszkusz és burgur között.
Ami még fontos, hogy a helyi "food policy" miatt minden bevásárló lista agy kezdődik: "Amit veszel, legyen helyi vagy szezonális vagy organikus (vagy mindegyütt) eredetű". De erről többet inkább később, mert az egész külön posztot érdemel!

A beavatás tehát keddre esett, de a munka már hétfő este elkezdődött a kenyér tészta dagasztással. Ehhez van egy basic recept, amit bárki feltuningolhat extrákkal, úgy mind magok, különböző lisztek, sajt stb...
A sütésre reggel kerül sor és a reggeli ezzel tulajdonképpen le is tudva, hiszen a reggeliző kellékek kipakolása a hűtőből nem kíván különösebben nagy rákészülést. Nekünk azonban kellett volna, hiszen a kenyér sütéssel elcsúsztunk, így abból nem evett senki reggel, ami csak azért volt bosszantó utólag, mert ezáltal csak ebédkor és vacsoránál tudtuk begyűjteni a dicséretek sokaságát. A lényeg, hogy tökéletest megközelítő kenyeret alkotott a német-magyar koprodukció.

Az ebéd csak azért marad emlékezetes, mert a paradicsomos tésztához felhasznált paradicsomos konzervek elmosogatása közben sikerült majdnem levágnom az egyik ujjamat. Ez ugyan sajnos lehetetlenné tette, hogy a konyhás pozícióval együttjáró mosogatásban a nap további részében közreműködjek =), nem akadályozott meg viszont abban, hogy neki vágjak az első palacsinta sütésemnek.

Kilenc újjal, otthonról érkező anyai tanácsokkal, nagy-nagy lelkesedéssel, és a gotlandi classic rock rádió patent háttérzenéivel (erről is írok majd egyszer, mert számomra még mindig kultúrsokk, hogy itt lehetséges például egy ilyen sorozatot leadni: black sabbath, iron maiden, metallica, foo fighters, chilli, tenecious D (!!!), offspring) és persze két óra egy helyben állással sikerült hiba nélkül, tökéletes programot bemutatva belépnem a palacsinta sütők mély tisztelettel és közszeretettel övezett táborába. Mert aki tud palacsintát sütni, az rossz ember nem lehet.
A mennyiség feljegyzése elmaradt sajnos, de én 30 és 40 közöttire saccolom, a lényeg, hogy egy darab se maradt, ami palacsintáról lévén szó nem meglepő. Épp úgy, ahogy egy étel nem lehet eléggé fokhagymás, palacsintából sem keletkezhet sose maradék.
Így lettem tehát kedden felkent paller sütő, aki nagy-nagy várakozással és megnövekedett önbizalommal tekint az egy hét múlva kezdődő házi főző verseny elé.

Természetesen fotózás is volt: