4

Stockholm, Kärsögarden. A múlt hét 6 napját Stockholmban töltöttem, ahol a program szerint kötelező ún. „On-arrival” tréningen kellett részt vennem (természetesen hatod magammal). Igazság szerint nem örültem neki, hiszen éppen csak kezdtem megszokni a napi rutint, az embereket körülöttem, a kaját stb…

Továbbá el nem tudtam képzelni, hogy mit lehet tréningezni 4 napig az Európai Önkéntes Szolgálatról. Ugyanakkor örültem is, hiszen Stockholmban már voltam 2 éve egy villám látogatáson és akkor nagyon tetszett a város, így reméltem, hogy most ott tudom folytatni, ahol akkor abba hagytam a város felfedezését. A pénteken véget érő tréning utáni két szabad nap erre kitűnő lehetőséget nyújtott.

Már most látom, hogy túl sokat használtam a tréning szót, ezért tényleg csak röviden: kb. 8 másik, Svédországban dolgozó önkéntessel ültük végig a fejtágítást, mely javarészt a jogainkról, kötelességeinkről, a kulturális nehézségek leküzdésére adott jó tanácsokról, a tanulási folyamatról, a tapasztalatszerzésről szólt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt hasznos, mégis arról fog emlékezetes maradni, hogy az angol kolléga és én, hogyan próbáltunk „versenyt unni” a négy nap alatt (megjegyzem, ő nyert).

Külön említést érdemel, hogy királyi földön (a hely neve Kärsögarden) volt a szállásunk, egy egykor a királyi család tulajdonába tartozó 150 éves épületben. A külön említésnél is többel kellene tisztelegni az ellátásnak, ami minden nap így nézett ki: reggeli (másfél óra tréning) kávészünet (másfél óra tréning) ebéd (másfél óra tréning) kávészünet, ún. fíka (ami a svéd szieszta) (másfél óra tréning) vacsi, majd egész este korlátlan kenyér, vaj sajt és lekvár ellátás teával. Mindez iszonyatosan túlkalkulált mennyiségben, nagyon jó minőségben, és muszáj lelőnöm a poént: svédasztalos formában.

Ha még ideveszem, hogy a helyi étterem italt szerető séfje által sütött kenyeret nem túlzás az evés kapudrogjának nevezni, akkor korrektebb, ha azt mondnom, hogy volt egy evős-ivós tréningünk néhány előadással a szünetekben.

Mivel pénteken mindez véget ért, a kompánia úgy döntött, hogy ha már Stockholmban vagyunk, akkor töltsük ott, az amúgy is szabad hétvégénket.

A szombati napon sikerült három múzeumot is megnézni, ami pont eggyel több, annál, mint amit összeesés nélkül végig lehet járni egy nap alatt. Ennek megfelelően este, a Stockholmi múzeumok éjszakájának köszönhetően, ingyen meglátogatott Nemzeti Múzeumban már csak a tömeggel sodródtam a francia és flamand és persze svéd reneszánsz iskola mesterművei között.

Ezt megelőzően viszont óriási hibát elkövetve, vagy inkább engedve a csoportnyomásnak, megnéztük a Modern művészetek múzeumát, amiért a mai napig sajnálom a jegyárat és azt a több, mint két órát, amit különböző video installációk nézésével töltöttem.

Délután azonban, kárpótolandó magamat, felkerestem a Stockholmi fotó múzeumot (Fotografiska). A kárpótlás sikeres volt, ugyanis a rakparton, egy volt ipari épületből kialakított (ez Stockholmban nem túl meglepő), stevejobs szerűen szuper trendi múzeumban éppen André Kertész kiállítás ment, a mester párizsi időszakának képeivel. Egyértelműen 10 pont, a videó installációk emléke pedig ködbe veszett.

Apropó köd. A szállásunkra ugyanazzal a késői busszal jöttünk, mint amivel én két hete. (emlékeztetőül: kihalt ország út, hideg, távolban egy világítótorony fényei, sehol senki). Ez most is így volt, azzal a különbséggel, hogy olyan tej köd ülte meg a vidéket, hogy tényleg semmit nem lehetett látni 5 méteren túl. Egészen nem evilági érzés volt lesétálni azt a pár száz métert a házunkig és ha lett volna velem megfelelő fényképezőgép (igazából ha lett volna se tudtam volna valószínűleg használni), akkor most lenne néhány hajat ledobatóan remek ködös fényképem…

Ettől függetlenül, a következő küldetés, hogy a legközelebbi ilyen ködben kisétálunk a partra. Ami nem csak bátorság próba lesz, hanem egyben tájékozódási verseny is.